Saturday, November 19, 2005

IN MEMORIAM GLOCZ PÁL

Kb. annyi időnk volt elbúcsúzni tőle, mint általában keddenként, amikor tanári foci után gyors törölközést és mosakvást követően el is pályázott, beugrott az autójába, és sietett haza a családjához. Tehát semennyi. Pali kollégám az éjszakai focin kezembe nyomta az övtáskáját, hogy vigyázzak rá, amíg ő az informatikusok csapatát erősítette 8 percig. Ekkor beszéltem vele utoljára.

De nem úgy focizott, ahogyan szokott. Megszoktuk tőle a nyugodt, ügyes, trükközős focit. Most viszont, mintha valami zavarta volna. Látszott, hogy igen feszült, pedig jól megy neki a játék, érezhette, hogy nincs valami rendjén. Messziről lőtte rá a labdákat, szinte mindet - amit ő csak bizonyos esetekben tett csak egyébként. Mintha nem akart volna túlzottan futni - amit egyébként remekül tudott.

Aztán 23:45 körül játszottak megint, de igazán a pontos órákkal nem vagyok tisztában, mert összefolynak már bennem az emlékek. Merkel Jani jelenik meg a tanári ajtajában, ahol mi ettünk-ittunk, és mondja teljesen felzaklatva, és kétségbeesetten, hogy Pali a 104-ben fekszik a földön, és nem tud mit csinálni vele, hívjuk a mentőket.

A meccset követően Pali fölment a 104-be elvonulni, ahogyan szokott. Mondhatta volna, hogy nincs jól, de talán azt hitte, múló rosszullét. A mentősök elég gyorsan kiértek, de addigra ők már csak azt tudták megállapítani, hogy nem él. Nem is igazán próbálkoztak az újraélesztéssel, azonnal látták, hogy hiába.

Így kell meghalnia az embernek 38 évesen, egy szerető feleséget, és két kisgyermeket hátrahagyva. Ilyen ez a világ.

Annak örülök, hogy aznap délben együtt ebédelhettem vele még, mert kaptam egy menzajegyet Vidács Anditól. A közös ebéd előtte nem történt meg, így veszem ezt, mint ajándékot az élettől.

Át kell értékelnünk az életünket; mi fontos benne, és mi nem. Mit kell elégetnünk, mit kell megtartanunk. Annyira rövid az ittlét, hogy ha nem figyelünk, kidob, kihajít magából, mielőtt gondolnánk, és végül túl késő lesz, hogy mindent rendbe rakjunk. Talán ideje, hogy mindenki magába szálljon, és Istennel is békét kössön.

3 comments:

Anonymous said...

egyetértés. szép gondolatok. sajnálom, nagyon.

Wildbob said...

Köszi, Lili. Hát, én leginkább a családot sajnálom. Viszont nekünk is nagyon rossz érzés. Mintha a halál szagát még éreznénk.

Anonymous said...

Ilyet, ez nagyon kemény! Ugyanolyan esetlegesen elszólíthatnak minket, ahogy teremtve lettünk. Virtuálisan megkondítom a harangot egyszer.